Dobok

A szertűz égígérő lángjai bevilágították a pusztát, fénybe borult a tábor.  A tűz körül felálló kétszáz dobos lassú egyekkel kezdte a ritmust. Sokáig ütötték az egyeket, majd lassan fokozták a tempót, és variálták az ütemeket. A föld gyógyulásáért szólt a dob.  Félelmetes rezgéseket indított el a dobok egyszerre való dobbanása. Nem csak az emberek lelke de az ég is beleremegett.

 

 Na ekkor nézett le az Úr az égből:-  Mit karnak ezek már megint?  

Megnézte kik ezek és mit akarnak. Gyönyörködött szertetett teremtményeiben. majd oda szolt a mellette nézelődő angyalnak:-  Gábriel, szórjál már a tüzükre egy kevés kis "szert"!

Így történt, hogy a révület aznap éjjel sokkal mélyebb volt mint máskor, és erre is csak azok emlékezhetnek, akik otthon a puha ágyukban feküdtek, és a hallójárat gyulladástól amúgy sem hallottak volna semmit.   Csak a lelkük volt ott velük, és szárnyalt, rezgett, a ritmusra...   A fűből semmit sem éreztek.